Tavasz
2008 március 17. | Szerző: Cicimici
Már megint szembesültem azzal, hogy állati rég nem írtam… Na persze olvasni gyakran járok és időnként jókat derülök blog-társaim írásain, időnként meg elgondolkodom. Érdekes, hogy nemcsak a nőkből dől a szó, meg a hülyeség, hanem pasik is papírra vetik “magvas” gondolataikat…ami tök jó…. (Na most aztán “jólmegaszontam”) 😀 Most ez pont olyan volt, mintha mondani szeretnék valami fontosat, de közben mégsem…pedig nem is vagyok politikus. :DD
Ebben a bejegyzésben sok mindenről írok, mert persze történnek dolgok, meg eszembe jutnak dolgok…meg ilyenek…:DD
Először is: Bibi elkezdett “dumálni”. Istenien mondja: Baba és apa. Na tessék. Annyit, de annyit beszélgetek neki, könnyű szavakat: mint pl. anya 🙂 erre tessék, apa…:D (Ez Murphy.) Azuram mája meg hízik…persze. Másik: segítséggel már áll. Igaz még keveset és ingatagon, de áll. Állati ügyes és én büszke vagyok nagyon. Tudom, vannak gyerekek, akik már fél évesen ülnek, 8 hónaposan mennek és beszélnek, de én akkor is büszke vagyok, mert Bibi még csak 7,5 hónapos és különben se lóverseny ez.
Andris volt itthon 2 napig, mert Edit allergia kivizsgálásra vitt 5 gyereket és én napközben vigyáztam rá. Nem volt könnyű velük, de nem is volt rossz, én rosszabbra számítottam. Bibi persze állati féltékeny volt, de túlélte. Kell, hogy szokja…
Javában tavasz!!!! Ami a fő. Egész más így menni sétálni, hogy nem 15 kg ruha kell ránk. Bibi ismerkedik a növényekkel. Édes. Még kell koncentrálni, hogy ne kapja be a füvet, fakérget, virágot, hajtást…mindent! A felső 2 foga nem akar kibújni, de látom, hogy kínozza. Fura, mert a 2 alsó már 3 hónapja kint van. Na, de ez se lóverseny ugye.
Lassan húsvét. Ezt is szeretem, nemcsak a karácsonyt. Na persze azt azért jobban. Mostanában gondolkodtam, hogy gyermekkoromban a március 15-t úgy szerettem. Mondtuk a verseket, kívülről fújtuk a nagy eseményeket, óráról órára mi történt (Pilvax, nyomda, múzeum kert, börtön…stb.) Ma meg….láttam a tv-ben, hogy egy csomó embernek fogalma se volt, hogy mi a fene volt ekkor. Nagyon dúúúrva. Bezzeg a hülye Valentin napot azt tudják. Amit nem utálok, csak értelmetlen.
Befizettük a nyári nyaralás előlegét. Céges üdülő, Révfülöp. Már 2 x voltunk, nagyon klassz volt, igazi gyerek-barát hely. Nagyon várom, mert tavaly a terhességem miatt kimaradt mindenféle nyaralás, vagy ilyesmi. Attól tartok állati hamar itt az augusztus.
Hát nagyjából ennyi. Nem mondhatnám, hogy örvénylenek az események körülöttünk, inkább csak álmosan folydogálnak. Na persze írhatnék olyan iszonyú “fontos” dolgokról még, minthogy lakógyűlés lesz ma, szomszéd néni folyton beszólogat, hogy hallja, mikor sír a Bibi, az ablakból figyelem az építkezést a szomszédban és örülök, ha jól haladnak, termesztek koktél paradicsomot és ládás gombát a konyhában……. de nem írom, mert nem fontosak és szerencsére mostanában brazil sorozatok sincsenek a tv-ben! 🙂
Andriskám
2008 február 21. | Szerző: Cicimici
Névnapomra Andrisomat hazahoztuk kicsit. Nagyon jól sikerült a délután, az egész család boldog volt, hogy láthatja, én szinte alig fogtam végül. Szegényem viszont (mint utóbb kiderült) benyelte a hányós-hasmenéses vírust és fürdetni is kellett, mert hátközépig kakálta magát és sugár hányást is produkált. Viszont összegésszében minden ok és happy volt.
Vasárnap, 2 nap múlva beszéltem telefonon Edittel. Elmondta, hogy Andris mennyire beteg lett, magas láza is volt. Sajnos előjött az epilepsziája, több rohamot is produkált. Az EEG-n már látszott, hogy nagyon epilepsziás, csak eddig nem volt roham…hát most már ez is van.
Hétfőn bevitte a klinikára, ahol helyhiány miatt nem vették fel, epilepsziás gyógyszert sem kapott. Tovább irányították a gyermekkórházba, ahol hétfő délben felvették, mert továbbra is láza és hasmenése volt. Kedd délelőttig, azaz 24 óráig semmit az ég világon nem csináltak vele! Ekkor kötötték be ugyanis neki az első infúziót. Elmondanám, hogy Andris 4,75 kg volt, jelenleg pedig 4,25. Attól tartok ehhez nem kell orvosi diploma, hogy kiderüljön: a kisgyerek ki van száradva. Andris a fogyatékossága miatt gyakorlatilag óránként eszik és sokat, viszont baromi lassan és csak jó nagy cumival, ami leér a torkáig. A kórházban viszont ugye nem érnek rá etetgetni: lassan eszik? akkor biztos nem éhes…szóval a kiszáradt gyereknek 24 óra alatt sikerült 300 ml tejet adniuk. (Ez kb. 1/4-e a normál kajájának.) Bementünk Edittel, hogy akkor majd mi etetjük: de nem engedték meg, mert nem volt etetési idő. Ha nem öltöztettük volna át, akkor még ma is ugyanabban a kisruhában lenne, amiben Edit bevitte. Vagyis ez azt feltételezi, hogy 3 napja nem is fürdették, mivel tiszta ruha volt bekészítve… Arról meg nem beszélek, hogy a pelusa minden alkalommal tiszta kaka volt, a feneke vérvörösre csípve (pedig krémektől kezdve minden volt)….
(Hát aki azt meri mondani, hogy ez így rendben van és nem kell változás, az hülye…vagy attól nagy a szája, hogy magánkórházban műtteti magát…)
Megvizsgálta egy neurológus is, hogy beállíthassa neki az epilepsziás gyógyszert. Mikor megnézte a papírjait, csak ennyit mondott: te jó ég, ennek a kisfiúnak alig van agya…. Hát igen. 2/6 maradt az agyvérzések után, ami nem halt el…. Tudtuk, mégis hátborzongató kimondva hallani….
Remélem ma már hazamehet végre, mert a legjobb helyen Editnél lenne, aki aztán tényleg a nap 24 órájában a gondját viseli, tornáztatja (ami most szintén kimaradt jópár napja).
Nehéz. Nem csak attól, hogy mindig kimondják egyfelől mekkora a kár, mekkora a veszteség. Hanem azért is, mert úgy szertnék hinni, de egyre kevesebb a remény. Igazságtalan, hogy mennyit szenved, pedig ő még semmi rosszat nem tett életében….vagy ha őáltala minket bűntet az ég, hát a foglalkozás elérte a célját… Igazságtalan, hogy örülnöm kellene a gyerekeimnek, de soha nem tudok felhőtlenül, hogy mindig szomorú a szívem, ha Andrisra gondolok. Micsoda kín, hogy sokszor azon imádkozom, mikor a kis teste görcsbe feszül és panaszosan sír, hogy bárcsak történne már valami, amitől neki könnyebb és soha nem szenved tovább… de nem segíthet ezen senki, mert még olyan kicsi. Csak a remény marad, ami néha már alig pislákol…
Elkezdődött nálunk is…
2008 február 5. | Szerző: Cicimici
A múltkor ott hagytam abba, hogy Bibi először volt beteg és bla, bla, bla…:))))
Na az semmi volt a mostani hányós-hasmenéses lázas témához képest….
Ez biztos úgy van ám, hogy az ember edződik közben sokat, csak elsőre sok: az első sugárhányás, ha bármit adsz neki is csak hány és mintha egyre többet, az éjszakai kortyonkénti itatás, félelem, hogy kiszárad, egy nap százszor átöltözteted, mert vagy lehányja magát, vagy összekakálja nyakig és közben persze a láz…. Lassan lemerül a szuper-hosszúéletű-elemes-csodalázmérőnk mert annyiszor néztem meg mennyi is a láza…amikor hajnal kettőig tuti nem aludtam, túlleszünk-e a krízisen…pedig 38 volt a legtöbb és nem 40….
Aztán amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt közben…aztán jöttem én és aztán jött Azuram is…. hát ez van. Pedig kezdem lassan felfogni, hogy ez még mindig nem a legdúrvább, mert nem szúrták fel a fülét (mint szegény MajdnemNyusziéknál….)…
Andrisom is beteg volt múltkor, bár szegényem ő az oltástól is belázasodott. Edit viszont nagyon lazán veszi az akadályokat, valószínűleg a gyerek-tömeg amit már felnevelt adja hozzá a “tudást”… Andriska elhagyta a 4 kg-t. Lassan, nagyon lassan hízik, viszont szép, formás baba….
Mostanában kicsit depis vagyok, hülyeségeken agyalok és rettentően sajnálom magam, hogy bevagyunk zárva a 4 fal közé sokszor (ha rossz az idő, vagy a gyerek beteg). Kicsit hiányoznak az emberek és a felnőtt társaság. Hiányzik, hogy egyszer úgy menjek be egy boltba, hogy nem azt lesem: megálltunk, Bibi felébred és menni kell. Szeretnék IDŐT szánni az olyan rettentően fontos dolgaimra mint a körmöm (nem csak akkor lakkozni gyorsan ha a gyerek 10 percre bealudt), epilálás meg ilyenek….Bibi holnap anyukáméknál alszik szóval Azurammal elmegyünk vacsorázni (mert hétfőn évfordulónk lesz) és moziba is, mert ott meg ezer éve nem voltunk…meg boltba is megyünk együtt és nézelődünk a végtelenségig….:) Kicsit lekiismeretfurdalásom van ez miatt, de azt gondolom a gyereknek se jó, ha elgyötört anyja van, kell ez a nap, hogy feltöltődjek kicsit…
Drága és egyszem testvérkémnek sajnos nem sikerült az első inszemináció. Pedig annyira hittem, hogy nekik is elsőre sikerül…. Ez azért szerintem gáz, hogy mindenki tök egészséges a családban, mindenhol spontán lettek a gyerekek (mármint mi és a fiúk is), erre nekünk is és húgoméknak is segítség kell a gyerekhez…dúúúrva… Én azért nagyon szorítok, hogy a legközelebbi sikerüljön. Addig pedig itt van Bibi, akinek lehet a második anyukája! :)))
Tűzkeresztség vízkeresztkor
2008 január 14. | Szerző: Cicimici
Köszi a jókívánságokat! Mindenkinek hasonló jót, kitartást és nagyon szép évet kívánok!!! 🙂
A címben szereplő tűzkeresztség: Bibi beteg lett. Eddig, 5 és fél hónapig szerencsére elkerülte mindenféle kórság. Valószínűleg annak volt köszönhető, hogy karácsonyig volt tejem. Mostanra viszont tápos csibe lett a szentem…Szóval príma kis hörghurut (atyaég remélem jól írom…még ebbe sem jöttem bele, bezzeg a hányás leírása már simán megy). A jó az, hogy nem volt láza, tehát ez mégsem olyan igazi tűzkeresztség ám…csak köhögés, meg ilyenek.
Úgy emlékszem, amikor én voltam beteg gyermekkoromban, akkor mindig fílmet vetített anyukám lepedőre a falra (az a jó kis átmelegedős, tekerős fajta). Ezzel elterelte a figyelmemet és beadhatta a kúpot két fílm közt…Bibi figyelmét az orrszívó-porszívóról az ég világon semmivel nem lehetett elterelni. Hajnali kettőkor már a szomszédokét sem. Az volt a képzetem, hogy mire a szomszédok felébrednek, az éjszaka közepén, hogy ” mi a p. ez drágám te is hallod?” addigra kész is az egész. Tévedtem. A vadi új, hepafilteres porszívónk (ami tény persze most egyáltalán lényegtelen), 1800 wattal visít a magyar éjszakába semmi, ismétlem semmi volt Bibi 2000 decibeles üvöltéséhez képest. Arról nem beszélve, hogy 5 és fél hónapos, 65 cm és 8 kg-s gyerekünket ketten Azurammal próbáltuk közben megfékezni. Persze nem dramatizálom a helyzetet: végül sikerült. Bibi aztán a küszködéstől meg egy adag tejtől édes álomra szenderült. Mi Azurammal persze a küszködéstől úgy felébredtünk, hogy meredten bámultuk sötétben a plafont még vagy félórát és gyanítom a házban voltak így többen is… Másnap kicsit izgultam, hogy hányan kopogtatnak, de senki…pedig már frappáns válaszokat is gyártottam, minden eshetőségre felkészülve…
Na de lassan a gyógyulás útjára lép Bibikénk…:)
A múltkor olyan találót hallottam, hogy azonnal magamévá is tettem…azt hiszem egy stand-up-comedy előadáson a tv-ben. A pasi babakocsit tologat az utcán. Kisfia van, csupa fiús cuccokba öltöztetve. Csipkedős nyanyák jönnek: jaj, de édes…kisfiú-vagy kislány?- hangzik a kérdés. Apuka: nem tudom, majd ha felnő eldönti….:)))) Isteni! Szóval valahogy mi is így jártunk: tologatjuk Bíbikét, akin történetesen egy rózsaszín kardigán figyelt, meg a keresztelőre kapott fülbevalók. Erre egy nő a pénztárnál: nahát de édes… kisfiú? Az..b.meg….
Pénteken fogyókúrám támogatása céljából a tettek mezejére lépek! Megint elkezdek spinningre járni. Annyira szerettem terhességem előtt! Igaz, csak péntekenként,heti 1x, mert anyagilag most ennyi fér bele. Mégis nagyon várom már a régi feelinget! 🙂
Egy majdnem tökéletes karácsony
2007 december 28. | Szerző: Cicimici
Szóval a számadésfélés előző bejegyzésemet valószínűleg szilveszter tájékára kellett volna időzetenem, de így is jó lesz… tehát jöjjön most a karácsonyi téma.
Azért vártam idén a karácsonyt (karit:) , hogy a gyerekek mit szólnak életük első karácsonyfájához. Bibinek már 2 hete a reggeli tejcsizés közben folyamatosan karácsonyi dalokat énekelgetek, amire Azuram a fürdőből időnként rákontráz. Vannak versszakok amit csak dúdolok szövegtudás híjján..:) De Bibi (MÉG) áhitattal hallgatja és ez tök jó.
Aztán eljött végre a 24-e. Már 23-án elkezdett havazni, 24.-re pedig már jó 10 cm-s hó lett és egyre csak havazott. Kora délután elmentünk sétálni mégegyet, mert Bibi nagyon igényli, hogy addig is szunyokáljon egyet. Az utcán rendre vagy babakocsis, vagy gyermeküket sétáltató (Gyere, lemegyünk egy kicsit, amíg anya főz…-karifát díszít) apákkal találkoztunk. Azt hittem csak mi leszünk, mert ki a fene menne le 24-n délután szakadó hóesésben, tekintettel rá, hogy nem muzulmán környéken lakunk 🙂 Mikor hazaértünk teljesen átáztunk, Azuram pedig vadul nekiállt letakarítani a kocsit (mondván mi lesz reggelre). Délután 5 felé pedig felállítottuk a fát is. (Bibi még nem várta ugye.) Nagyon édes volt, ahogy nézte a sok csillogós díszt és égősort. A fürdőszobában elnyomtunk pár csillagszórót is. Aztán hamar megunta és a szaloncukor kék papírja sokkal érdekesebb lett..:)
Másnap reggel (miután egész éjjel tovább havazott) kb. 30 cm-s hó kerekedett. A 6-os út mellett lakunk és még az is járhatatlannak bizonyult. Ez akár még nagyon szép is lehetett volna, de elkellett mennünk Andrisért, aki egy, a városhoz nagyon közeli kis faluban lakik. Szóval Azuram kiásta a kocsit és elindultunk. Nagy nehezen elvergődtünk (35-el) egy közeli benzinkútig és vettünk hóláncot. Nálunk már nagyon régen nem volt ennyi hó (ill. tavaly itt a városban még fél cm sem). Aztán a lánccal már eltudtunk menni a kisgyerekért.
Nagyon jól sikerült a nap. Andris meglepően kevesett feszítette magát és alig sírdogált. Szépen ette (cumisüvegből) a sárgarépa-krumpli kaját. Edit már ad neki minden-ilyesmit, csak már hízna kicsit. Az anyatej annál kevésbé ízlett neki. Bibi az elején élvezte, hogy kézről-kézre “jár”, aztán kezdett nyügi lenni. Andris, ha elfáradt egyszerűen aludt egyet. Annyira más a két gyerek. Lehet, hogy Andris sérülése is bejátszik, de állati nyugodt volt. Bibi viszont mint egy kis kukac egész nap…:)
Jó késő délután-változatlanul szakadó hóban- vittük vissza Andriskát. Eddigre azért már jól elfáradt. Ilyenkor megfigyelhető, hogy sokkal többször feszíti magát és sírdogál. Nagyon jól telt a nap, szerintem a gyerekek is élvezték…. A majdnem tökéletességet azt hiszem lehet érteni…ill. érti aki tudja mi van velünk. Nem tudom feladni…
Számadásféle
2007 december 21. | Szerző: Cicimici
Bazi régen nem írtam. Sokszor beléptem, hogy majd most…de mi a fenéről írhatnék, hisz minden ugyanúgy van.
Elkezdtem tavaly novemberben. Tanulságos visszaolvasni, meg érdekes is. (Na persze nekem, mielőtt azt hihetné bárki, hogy az általános tetszés-szerepében tetszelgek. :))
Annyi minden megváltozott, hogy felsorolni is hosszú lenne. Egész más ember lettem közben és könnyedségem már csak időnként bukkan fel imitt-amott…ami persze nem jelent búskomor hangulatot, vagy nehezen préselt szavakat. Jelent viszont komolyságot és másféle nézőpontot. Egy ismerősömnek mondtam nem túl régen: tavaly úgy vártam a karácsonyt és a szülinapomat, mintha gyerek lennék. Vártam, hogy mit kapok, na persze azt is mit adhatok. Most ezek mind értelmét vesztették, hiszen rájöttem közben ez mind nem számít. Nem, mert ha az ember a lényegét nem érti oda az egész.
Felnőttem azt hiszem… hülyeség ahhoz hasonlítani, mint amikor az ovis kornak vége és kezdősik az isi, vagy amikor vége a sulinak és már dolgoznod kell. Mégis ehhez tudnám hasonlítani. Soha nem lesz az, vagy leszek olyan mint egy évvel ezelőtt. Valaki azt mondta a változás jó, az viszi előre az embereket, meg a soha-meg-nem elégedés…
Ma próbáltam felidézni azt az éjszakát (aminek ugyan nincs jelentősége, de pont 2001.szeptember 11. volt). Mikoris szakítottam 5 év után az exemmel. Aki merev részegen merte csak kimondani nekem, amit már rég kikellett volna. Szóval próbáltam erősen (ma séta közben, mikor a kezem a babakocsira fagyott) arra koncentrálni, hogy mi is történt. Baromira nem jutott eszembe, csak 1-2 dolog. Ezzel csaknem egyidőben viszont eszembe jutott, hogy oviban délutáni alvás alatt és fülemet befogva azt próbálgattam, mennyire tudok kiabálni… Ezen a lehetetlen párhuzamon persze vigyorognom kellett, ami elég hülyén nézhetett ki, miközben az alvó gyereket “sétáltattam”.
Mivel most szerintem senki sem érti “mi a fenét akar ez a hülye itt fejtegetni”… Hát semmit, csak történnek dolgok, amik nem “esnek” túl jól az életben, de ez van. Van amitől erősebbek leszünk, van amire emlékszünk és van (ami fontosnak tűnik) amire nem. Na ennyi… szóval a számadásféle csak ennyi akart lenni a teljesség igénye nélkül.
Annyi annyi minden
2007 december 1. | Szerző: Cicimici
Már jó régen nem írtam, így sok-sok mesélnivalóm van. Jók is, rosszak is…mindenféle. Először is: nem tudok elég hálás lenni a bíztató szavakért és a figyelemért irányunkban!! Ezer köszönet!
Hát hol is kezdjem… Egy héttel ezelőtt egy délután erejéig hazahoztuk Andriskát. Ez úgy alakult, hogy Editnél nagy felfordulás volt felújítás miatt, így megbeszéltük, hogy nem tud vendégeket fogadni. Ezért inkább a gyereket hozzuk el és később vigyük vissza. Megbeszéltük a családdal, ha már így alakult, akkor mindenkihez elvisszük. Szegénykém most is rettenetesen feszítette a kis testét és késő délutánra sokat sírt, a kaja most is csorgott kétoldalt a szájából. Nagyon nehéz volt a szívemnek így látni, mert tudtam, hogy fájdalmai vannak, azért sír. (Edit is megerősített ebben.) Sajnos mostanra minden orvos elég rosszakat mond az állapotáról. Elkezdtek előjönni a tünetek. Megállt a növekedése, 3 hét alatt mindössze 150 grammot hízott. Szemkontaktus nehezen tartható vele, ami autista vonás. Szemészeti kontrollra is járni kell vele, mert az sincs rendben. Múlt héten Edit egy nap kivételével mindennap vitte valamilyen dokihoz, ahol ugye órákig kellett várakozni, meg a rengeteg torna…stb. Hatalmas energia és munka van a kisfiamban már most is. Megy a harc, hogy ne kitekeredett, magáról semmit sem tudó fogyatékos legyen. Nem könnyű…. Azért sem, mert én nem tudom kívülről, szakember szemével nézni. Én anyaként tudom csak nézni….és megszakad érte a szívem…
Közben a sógorommal is volt feszkó… Azuramnak van egy (édes) bátyja (másfél évvel idősebb) és egy 13 éves huga (féltestvére). Anyósomnak pénzbeli vitája van a sógorommal, amiből valószínűleg per lesz. (Én nem pártoskodom egyiknél sem, mert mindkettőnek van igaza is…úgy vagyunk vele oldják meg.) Régebben anyósommal mi sem voltunk túl jóban a felelőtlen, költekező életmódja miatt. Mióta viszont megszülettek a gyerekek én egyszerűen képtelen vagyok megfosztani az unokáitól, így újra rendeződött a viszonyunk. A sógorom viszont elvárja, hogy legyünk fasírtban mi is anyósommal, az ő vitájuk miatt is. A múltkor megkérdezte, hogy az eljövendő perben mennyi pénzzel tudnánk őt támogatni. Erre közöltük, hogy bocsi, de elég kiadás nekünk a gyerekek, mellesleg nem kevés lakáshitelünk van…szóval egyáltalán…arról nem beszélve, hogy az elmúlt hónapokban picit másfelé figyeltünk, mint az ő peres ügyükre…Erre közölte, hogy mindenkinek vannak problémái. Én nagyon kiakadtam, mert ennyire nem lehet önző dög. A gyerekeket soha nem kérdezi, mi van velük. Mikor bezzeg szakított élete nagy szerelmével ápoltuk a lelkét napestig, velünk élt szinte…erre tessék. Mikor az öccsének (Azuram) kellene legalább egy együttérző szó: mindenkinek vannak problémái…. Mondtam is neki, hogy ne csináljon magának problémát, a keresztelőre sem kell jönnie… Nem mostanában csalódtam emberben ekkorát…
Biborka olyan édes, hogy meg kell zabálni… Már nevetgél, mosolyog és kicsit gagyarászik. Szépen tartja a kis fejét és hason löki magát előre. Egyszer-kétszer hasról hátra fordul, de még nem jellemző. Mindent a szájába töm és rettenetesen folyik a nyála. Valószínüleg a foga akarna jönni, de látszani még nem látszik semmi. 4 hónapot betöltötték. A gyermekorvos tanácsára egynap egyszer tejpépet kap enni. Hát vegyes a siker. Van, amikor egész szépen eszi, viszont van, amikor a fele rajtam és a peluson landol…mindezen pedig halálra vigyorogja magát életkém…:)))
Tegnap volt a keresztelő. Bíborka végig üvöltötte-nyöszörögte a szertartást. Andriska meg végig aludta…. Utána volt tortázás nálunk. Itt volt az egész család és jó volt nagyon. Edit elvitte Andriskát haza, mert úgy beszéltük meg, hogy még egyelőre nem alszik itthon. Majd talán később. Alapjában véve jól sikerült az egész. Történt egy-két cicis dolog: üvöltés a templomban, aztán nem jött a lift itthon (9. emeleten lakunk), így a húgommal futottunk fel és pont a mi emeletünkön volt kiakadva, kiköptük a tüdőnket közben, aztán Bibike teljesen lekakálta a papa öltönyét-nyakkendőjét, valamint saját magát, aztán utána lehányta a mamát és tovább üvöltött, Andriska is üvöltött, mindenki jókat derült ezeken és alapvetően nagy volt a zsivaj…szóval mikor mindenki elment jól kipurcantuk Azurammal. Húgomék elvitték a Bibit és csak ma este hozzák haza…így most hálából nagytakarítok. :))) Szóval szokom a szántást, vagy mi…(Azt hiszem erről Majdnem Nyuszi tudnak sokat-sokat mesélni…)
Mától, hétfőtől
2007 november 19. | Szerző: Cicimici
Na, talán sikerül elszakadnom végre, hacsak kicsit is, a gyerekek körüli gondolatoktól. Egy “gyeses” kismama miről írhat vajon még? Gyerekek és súly problémák-hát persze…
Szögezzük le: sosem voltam egy nádi poszáta, sem nem ami a súlyomat, sem nem ami a hangomat illeti (de ez utóbbi, most nem témája a bejegyzésenk). Nem voltam kövér, de olyan (nagymamámat idézzem) masszív fajta, “szép nagydarab kislány”, akin mindig volt mit fogni. Mikor férjhez mentem istenien néztem ki és már én is majdnem elégedett voltam az elért 65 kg-val. (168 cm magas vagyok) Ez a súly nekem nagyon megfelelt, mert viszonylag kis odafigyeléssel és sok sporttal sikerült elérnem. (Én sosem leszek az az 50 kg-s fajta…) Aztán mikor elkezdték a hormon kezelést az inszemináció előtt, akkor 73 kg lettem hírtelen. Persze a sportot abba kellett hagynom. Lényeg, hogy 76 kg-san lettem terhes és 94 kg-val mentem szülni. (Ugye megtette hatását az intenzív fekvés 9 hónapon át, meg a két gyerek súlya.) Mikor hazajöttem a kórházból lement 84-re. Jelenleg 80 kg vagyok. Szóval le kellene fogynom kb 10-15 kg-t.
Egész életemben súlyproblémákkal küzdöttem és fogyókúrától-fogyókúráig tartott az életem. Szóval tudom, hogy megtudom csinálni és tavaszra “szép” leszek megint. Tehát mától indulok, és mint már annyiszor hétfő van…:)))
Emberi történetek
2007 november 15. | Szerző: Cicimici
Már jó régen nem írtam, de igazándiból nem történik semmi különös. Az életünk, főként az én lelki életem meglehetős hullámvölgyekkel tarkítva telik, azért igyekszem, hogy környezetem ne nagyon érzékelje mindezt. Bár sok dologban elérkeztem a zéro toleranciához…innen kell felállni és bevallom néha nagyon nehezen megy.
Röpülnek a hetek. Azuram sokat van velünk, igyekszik a munkáját úgy alakítani, hogy minnél több időt tölthessünk együtt…ez pedig azért is jó, mert nem maradok egyedül a gondolataimmal….
Bibikénk elhagyta a 6 kg-t, ami szerintem nagyon szép, pláne, hogy koraszülött volt ő is…és még nincs 4 hónapos. (2350-el született) Vasárnap voltunk Andriskánknál is. Eljöttek anyukámék is. Az anyám teljesen kiborult. Edit folyton azt hangoztatja, hogy nincs is ennek a kisgyereknek semmi baja és majd meglátjuk…stb. Szerinte nem mutat semmi olyan tünetet, ami a fogyatékosságára utalna… (Mozgatja minden végtagját, figyel, nem moton módon sír..stb.) Nincs baja a szemének és nem kell gyógyszert szednie egyenlőre az epilepsziájára sem.
Ezek jó hírek. Mégis ilyenkor az az érzés erősödik fel bennem, hogy odaadtam az egészséges gyerekemet. Erre eszembe jut a neurológus, hogy az mit mondott. Meg eszembe jut, hogy Edit gyakorlatilag a nap 24 órájában fogja és simogatja, tornáztatja, eteti Andriskát. Amikor főz, kenguruban akkor is vele van. Ezt Bibi mellett tutira nem tudnám ilyen szinten csinálni. Meglátjuk mi lesz. Egy év alatt kiderül. Tele vagyok kétellyel magam, a döntéseim iránt. A szívem és az eszem mást mond. Nem rángathatjuk a kisgyereket sem ide-oda, várnunk kell. Edit kihozza belőle azt, amit lehet, amit én sosem tudnék. Remélem a későbbi dolgokkal sem lesz baj: mászás, állás, beszéd, szobatisztaság…stb. Mert ezek az igazán vízválasztó dolgok, szerintem.
Azt viszont nehéz nekem látni, hogy anyám kiborul, hogy azt sugallja nem is lesz beteg ez a kisgyerek, ill. lehet most sem az. Folyton azt érzem, hogy neheztel, amiért nincs itthon…stb. Annak ellenére, hogy a döntés meghozásakor ő is teljesen támogatott. Hiába mondom neki, hogy nem merek nagyon bízni, mert már csalódtunk hatalmasat, hogy szerintem nem mimikál ez a kisgyerek és nem láttam még mosolyogni sem. Ő mintha meg sem hallaná. Tudom, hogy a családnak is kell idő és erő feldolgozni a történteket, de egyszerűen nem tudom már őket is vígasztalni és tartani bennük a lelket. Elhihetik, hogy az egész világon nekünk fáj ez az egész a legjobban és nem nekik. Drámákra és szemrehányó szavakra, pillantásokra meg végképp nincs szükségem. Van nekem épp elég agyalni-valóm…
November 30-n lesz a gyerekek keresztelője. Itt lesz mindenki a családból. Aznap lesz András nap is. Andriska itthon alszik akkor. Egyfajta puding próbája, ha úgy tetszik. Meglátjuk. Bibikét mindig elvisszük Andrishoz és összerakjuk őket, amennyire lehet. Fontos, hogy érezze, később tudja is, van egy testvére, akit nagyon szeretünk.
Hang nélkül
2008 március 20. | Szerző: Cicimici
Aznap, mikor bejegyzésemet megírtam Edit hívott telefonon. Nagy baj van-mondta. Elvitte Andrisomat hallásvizsgálatra és kiderült, hogy 0%-ban hall, mindkét fülén. Vagyis süket, teljesen. Ugyan hallókészüléket írnak neki, mert akarják tudni, hogy talán azzal érhető-e el valami eredmény, de az orvosok már előre mondják ne reménykedjünk, mert a hallóideg károsodott az aggyal együtt.
Szörnyű, nem szörnyű már meg sem lepődtem. A gond az, hogy Baranya megyében fogyatékos, hallássérült gyermekeknek sem óvoda, sem iskola nincs. Tehát élből Kaposvárra, vagy még messzebb kell hordani majd. Nehéz volt a nappal, nehezebb az éjszaka. Most mi legyen..ezt tárgyaltuk Azurammal. Teljesen el voltunk készülve, hogy Edit közli, sajnos nem tudja tovább vállalni, mert van még neki 10 másik, akivel szintén törődnie kell. Akkor mit teszünk….
Ma mentünk Andrishoz, Edithez. Megbeszéltük. Azt mondta, nem számít semmi. Ő megteszi amit meg kell tennie. Ha Kőszegre kell hordani oda viszi. Őszintén elmondtuk, hogy Andrist nem fogjuk hazahozni soha, de nem szeretnénk elengedni, továbbra is látogatjuk, elhozzuk, nyárra is, támogatjuk anyagilag is, de nem hozzuk haza végleg. Ő azt mondta mindent megtesz, mert magáénak érzi teljesen már.
Hihetetlenül hálás vagyok ezért. Hálás, mert szereti, mert fejleszti, mert esélyt ad neki az életre. Még régebben mesélte, hogy a nála cseperedő 2 éves down kislány szülei elköltöztek, állást változtattak azért, hogy senki ne tudja beteg gyerekük született, nem is látogatják. Én mondtam Editnek nem tudom őket elítélni. Azért nem, mert ők a könyebbik utat választották, mi járjuk a nehezebbet. Könnyű lenne lemondani, tudva jó helyen van a gyerek, mintsem hétről hétre szembesülni, látni, hogy mennyire beteg….és még hol a vége….. Azért imádkozom, hogy legalább annyi kis tudása legyen, hogy a jelbeszédet, szájról olvasást megértse….egyszer majd. Nem vagyok hívő, de azt hiszem, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek. Most már úgy érzem nem véletlenül történik velünk mindez. Pontosan miért csak sejteni vélem. Kell még idő, mikor már nem sajnálom magunkat, hanem pozítívumként élek meg minden kis mosolyt és kedves szót, de talán egyszer, Andris után mi is a gyógyulás útjára lépünk.
Oldal ajánlása emailben
X