Akiért a harang szól

2008 augusztus 16. | Szerző: Cicimici |

 Egy hónapot élt még az én drága egyetlen nagyikám az első műtét óta. Augusztus 13-án aludt el örökre. Nem írtam, mert eleinte hittük, hogy jobb lesz. Aztán már tudtuk, hogy innen nincs vissza…

Az első műtét után két hétig volt a sebészeten és próbált gyógyulni. Nem ment. Majd újra megműtötték, mert nem voltak rendben a dolgok. Intenzív osztály…és elkezdődött a leépülés. Napról napra látni, hogyan hanyatlik a tűz a szemében. Hogyan fakul a bőre, a haja, mosódnak el a vonásai…és a mérhetetlen szenvedés. Miért kell azért imádkozni, hogy könnyű halált adjon neki az ég?! Nem volt az. Még egy agyvérzés is elötte… Azon gondolkodtam, hogy ha nem lett volna ilyen akaratereje, már nem élne rég.

Augusztus 13-án 13.10-kor telefonáltak a dokik, hogy válságos lett, menjünk. 10 perccel később meg azért hívtak, hogy vége. Mi már ott voltunk az épületben. A nagyapám, anyám és én bementünk elbúcsúzni, utóljára. Még meleg volt a feje, ahogy megpusziltam az arcát. Izzadt a haja, ahogy megsimítottam. Nem bírtam bent maradni. Tudom, hogy neki már nem fáj semmi. Mikor kivették a hallókészülékét, még sípolt. Neee! akartam kiáltani, hiszen anélkül létezni sem tudott…de neki már nem kell…gondoltam aztán.

Eddig kegyes volt hozzánk a sors. 32 évemhez képest a nagyim az első a családból, aki ennyire közeliként ment el. Tudtam, hogy nem él örökké, meg azt is, hogy szinte megváltás a halál a rengeteg szenvedésre…mégis, csak 72 éves volt. Úgy hiányik már most, pedig még egy hét sem telt el….

Szeretném tudni, mi lesz velünk a halál után. Egyszer pont nagyim mesélte, hogy mikor újraélesztették (10 évvel korábban), ő úgy látta kilép a testéből, felülről látta magát és az orvosokat. Szeretném hinni, hogy jó helyen van mostmár. Nagyon szeretem.