Hang nélkül

2008 március 20. | Szerző: Cicimici |

 Aznap, mikor bejegyzésemet megírtam Edit hívott telefonon. Nagy baj van-mondta. Elvitte Andrisomat hallásvizsgálatra és kiderült, hogy 0%-ban hall, mindkét fülén. Vagyis süket, teljesen. Ugyan hallókészüléket írnak neki, mert akarják tudni, hogy talán azzal érhető-e el valami eredmény, de az orvosok már előre mondják ne reménykedjünk, mert a hallóideg károsodott az aggyal együtt.

Szörnyű, nem szörnyű már meg sem lepődtem. A gond az, hogy Baranya megyében fogyatékos, hallássérült gyermekeknek sem óvoda, sem iskola nincs. Tehát élből Kaposvárra, vagy még messzebb kell hordani majd. Nehéz volt a nappal, nehezebb az éjszaka. Most mi legyen..ezt tárgyaltuk Azurammal. Teljesen el voltunk készülve, hogy Edit közli, sajnos nem tudja tovább vállalni, mert van még neki 10 másik, akivel szintén törődnie kell. Akkor mit teszünk….

Ma mentünk Andrishoz, Edithez. Megbeszéltük. Azt mondta, nem számít semmi. Ő megteszi amit meg kell tennie. Ha Kőszegre kell hordani oda viszi. Őszintén elmondtuk, hogy Andrist nem fogjuk hazahozni soha, de nem szeretnénk elengedni, továbbra is látogatjuk, elhozzuk, nyárra is, támogatjuk anyagilag is, de nem hozzuk haza végleg. Ő azt mondta mindent megtesz, mert magáénak érzi teljesen már.

Hihetetlenül hálás vagyok ezért. Hálás, mert szereti, mert fejleszti, mert esélyt ad neki az életre. Még régebben mesélte, hogy a nála cseperedő 2 éves down kislány szülei elköltöztek, állást változtattak azért, hogy senki ne tudja beteg gyerekük született, nem is látogatják. Én mondtam Editnek nem tudom őket elítélni. Azért nem, mert ők a könyebbik utat választották, mi járjuk a nehezebbet. Könnyű lenne lemondani, tudva jó helyen van a gyerek, mintsem hétről hétre szembesülni, látni, hogy mennyire beteg….és még hol a vége….. Azért imádkozom, hogy legalább annyi kis tudása legyen, hogy a jelbeszédet, szájról olvasást megértse….egyszer majd. Nem vagyok hívő, de azt hiszem, hogy a jó emberekkel jó dolgok történnek. Most már úgy érzem nem véletlenül történik velünk mindez. Pontosan miért csak sejteni vélem. Kell még idő, mikor már nem sajnálom magunkat, hanem pozítívumként élek meg minden kis mosolyt és kedves szót, de talán egyszer, Andris után mi is a gyógyulás útjára lépünk.