Andriskám

2008 február 21. | Szerző: Cicimici |

 Névnapomra Andrisomat hazahoztuk kicsit. Nagyon jól sikerült a délután, az egész család boldog volt, hogy láthatja, én szinte alig fogtam végül. Szegényem viszont (mint utóbb kiderült) benyelte a hányós-hasmenéses vírust és fürdetni is kellett, mert hátközépig kakálta magát és sugár hányást is produkált. Viszont összegésszében minden ok és happy volt.

Vasárnap, 2 nap múlva beszéltem telefonon Edittel. Elmondta, hogy Andris mennyire beteg lett, magas láza is volt. Sajnos előjött az epilepsziája, több rohamot is produkált. Az EEG-n már látszott, hogy nagyon epilepsziás, csak eddig nem volt roham…hát  most már ez is van.

Hétfőn bevitte a klinikára, ahol helyhiány miatt nem vették fel, epilepsziás gyógyszert sem kapott. Tovább irányították a gyermekkórházba, ahol hétfő délben felvették, mert továbbra is láza és hasmenése volt. Kedd délelőttig, azaz 24 óráig semmit az ég világon nem csináltak vele! Ekkor kötötték be ugyanis neki az első infúziót. Elmondanám, hogy Andris 4,75 kg volt, jelenleg pedig 4,25. Attól tartok ehhez nem kell orvosi diploma, hogy kiderüljön: a kisgyerek ki van száradva. Andris a fogyatékossága miatt gyakorlatilag óránként eszik és sokat, viszont baromi lassan és csak jó nagy cumival, ami leér a torkáig. A kórházban viszont ugye nem érnek rá etetgetni: lassan eszik? akkor biztos nem éhes…szóval a kiszáradt gyereknek 24 óra alatt sikerült 300 ml tejet adniuk. (Ez kb. 1/4-e a normál kajájának.) Bementünk Edittel, hogy akkor majd mi etetjük: de nem engedték meg, mert nem volt etetési idő. Ha nem öltöztettük volna át, akkor még ma is ugyanabban a kisruhában lenne, amiben Edit bevitte. Vagyis ez azt feltételezi, hogy 3 napja nem is fürdették, mivel tiszta ruha volt bekészítve… Arról meg nem beszélek, hogy a pelusa minden alkalommal tiszta kaka volt, a feneke vérvörösre csípve (pedig krémektől kezdve minden volt)…. 

(Hát aki azt meri mondani, hogy ez így rendben van és nem kell változás, az hülye…vagy attól nagy a szája, hogy magánkórházban műtteti magát…) 

Megvizsgálta egy neurológus is, hogy beállíthassa neki az epilepsziás gyógyszert. Mikor megnézte a papírjait, csak ennyit mondott: te jó ég, ennek a kisfiúnak alig van agya…. Hát igen. 2/6 maradt az agyvérzések után, ami nem halt el…. Tudtuk, mégis hátborzongató kimondva hallani….

Remélem ma már hazamehet végre, mert a legjobb helyen Editnél lenne, aki aztán tényleg a nap 24 órájában a gondját viseli, tornáztatja (ami most szintén kimaradt jópár napja).

Nehéz. Nem csak attól, hogy mindig kimondják egyfelől mekkora a kár, mekkora a veszteség. Hanem azért is, mert úgy szertnék hinni, de egyre kevesebb a remény. Igazságtalan, hogy mennyit szenved, pedig ő még semmi rosszat nem tett életében….vagy ha őáltala minket bűntet az ég, hát a foglalkozás elérte a célját… Igazságtalan, hogy örülnöm kellene a gyerekeimnek, de soha nem tudok felhőtlenül, hogy mindig szomorú a szívem, ha Andrisra gondolok. Micsoda kín, hogy sokszor azon imádkozom, mikor a kis teste görcsbe feszül és panaszosan sír, hogy bárcsak történne már valami, amitől neki könnyebb és soha nem szenved tovább… de nem segíthet ezen senki, mert még olyan kicsi. Csak a remény marad, ami néha már alig pislákol…