Emberi történetek

2007 november 15. | Szerző: Cicimici |

 Már jó régen nem írtam, de igazándiból nem történik semmi különös. Az életünk, főként az én lelki életem meglehetős hullámvölgyekkel tarkítva telik, azért igyekszem, hogy környezetem ne nagyon érzékelje mindezt. Bár sok dologban elérkeztem a zéro toleranciához…innen kell felállni és bevallom néha nagyon nehezen megy.

Röpülnek a hetek. Azuram sokat van velünk, igyekszik a munkáját úgy alakítani, hogy minnél több időt tölthessünk együtt…ez pedig azért is jó, mert nem maradok egyedül a gondolataimmal….

Bibikénk elhagyta a 6 kg-t, ami szerintem nagyon szép, pláne, hogy koraszülött volt ő is…és még nincs 4 hónapos. (2350-el született) Vasárnap voltunk Andriskánknál is. Eljöttek anyukámék is. Az anyám teljesen kiborult. Edit folyton azt hangoztatja, hogy nincs is ennek a kisgyereknek semmi baja és majd meglátjuk…stb. Szerinte nem mutat semmi olyan tünetet, ami a fogyatékosságára utalna… (Mozgatja minden végtagját, figyel, nem moton módon sír..stb.) Nincs baja a szemének és nem kell gyógyszert szednie egyenlőre az epilepsziájára sem.

Ezek jó hírek. Mégis ilyenkor az az érzés erősödik fel bennem, hogy odaadtam az egészséges gyerekemet. Erre eszembe jut a neurológus, hogy az mit mondott. Meg eszembe jut, hogy Edit gyakorlatilag a nap 24 órájában fogja és simogatja, tornáztatja, eteti Andriskát. Amikor főz, kenguruban akkor is vele van. Ezt Bibi mellett tutira nem tudnám ilyen szinten csinálni. Meglátjuk mi lesz. Egy év alatt kiderül. Tele vagyok kétellyel magam, a döntéseim iránt. A szívem és az eszem mást mond. Nem rángathatjuk a kisgyereket sem ide-oda, várnunk kell. Edit kihozza belőle azt, amit lehet, amit én sosem tudnék. Remélem a későbbi dolgokkal sem lesz baj: mászás, állás, beszéd, szobatisztaság…stb. Mert ezek az igazán vízválasztó dolgok, szerintem.

Azt viszont nehéz nekem látni, hogy anyám kiborul, hogy azt sugallja nem is lesz beteg ez a kisgyerek, ill. lehet most sem az. Folyton azt érzem, hogy neheztel, amiért nincs itthon…stb. Annak ellenére, hogy a döntés meghozásakor ő is teljesen támogatott. Hiába mondom neki, hogy nem merek nagyon bízni, mert már csalódtunk hatalmasat, hogy szerintem nem mimikál ez a kisgyerek és nem láttam még mosolyogni sem. Ő mintha meg sem hallaná. Tudom, hogy a családnak is kell idő és erő feldolgozni a történteket, de egyszerűen nem tudom már őket is vígasztalni és tartani bennük a lelket. Elhihetik, hogy az egész világon nekünk fáj ez az egész a legjobban és nem nekik. Drámákra és szemrehányó szavakra, pillantásokra meg végképp nincs szükségem. Van nekem épp elég agyalni-valóm…

November 30-n lesz a gyerekek keresztelője. Itt lesz mindenki a családból. Aznap lesz András nap is. Andriska itthon alszik akkor. Egyfajta puding próbája, ha úgy tetszik. Meglátjuk. Bibikét mindig elvisszük Andrishoz és összerakjuk őket, amennyire lehet. Fontos, hogy érezze, később tudja is, van egy testvére, akit nagyon szeretünk.