Gondolatok halottak napján

2007 november 3. | Szerző: Cicimici |

 Mint minden évben, most is ekkor tudtunk csak a temetőbe menni. Most is erre a napra (november 1.) időzítettük, pedig ezen a napon nagyon nem szeretek kimenni. Ezren vannak, dugig van árussal…stb. Csakhát Azuram a vendéglátásban dolgozik, így nem sok választás marad mikor szabadnapos.

Ilyenkor olyan “szép” a temető. Persze ez oximoron, de mégis. Jó látni, hogy mennyi síron van virág és mécses. Különösen este felé. A gyertyák fénye olyan, mintha a lelkek pislákolnának a sírok felett… Sajnos évről évre egyre több hozzátartozónk-barátunk az, akikhez megyünk.

Voltak sírok, amik szinte fáklyaként fénylettek, annyi gyertya volt rajta. Eszembe jutott nagyanyám mit szokott ilyenkor mondani: nem holtában kell siratni, hanem éltében nagyon szeretni. Ez elgondolkodtató… Nekem is volt ismerősöm, aki kígyót-békát kiabált egyik rokonára, mikor meghalt mégis ő zokogott a leghangosabban…gusztustalan szerintem ez a fajta képmutatás. Amúgy sem vagyok a szélsőséges érzelmi kitörések híve…

Hazafelé jövet egy olyan rész mellett jöttünk el, ahol egy sír állt egy nagyobb “mező” közepén. Rengeteg mécses égett körülötte és hangosan szólt a zene. Odamentünk….nem kellett volna…gyereksír volt. Minden kis mécses mellett egy fehér origami-daru volt hurkapálcára tűzve. A család állt ott és a kisfiúk kedvenc dalait játszották le… Azurammal mindketten sírva jöttünk el….de már ránksötétedett közben, így a könnyeinket csak mi tudtuk… Sírtunk a kisfiúért, a családért és kicsit magunkért is.